ovisulinet.hu

Mottó:
„Svájcban, a függetlenség és öntudat hazájában, ahol a kantonok nyelvi és kulturális függetlenségét tíz körömmel védik,
TUDOMÁNYOS, SZÍNHÁZI, POLITIKAI  szövegek hangzanak el TÁJNYELVEN - senkinek nem jut eszébe fújolni."


e nyelven szól a mese – farkas utánozza a gida-mamát  (e hazug hangtól a gyermek elfordul),
e nyelven szól a népdal –  mint kihalt madár-dal kottából élesztgetve (de a tavasz nem hallgat rá).

Nóta:
Az Alföldön már nem fejnek tehenet,
a HUNGLISH –hoz szoktatják a nyelvedet...

Ó, dehogy csak az idegen szavak divatja! Mélyebb a gond: az épület szerkezete, a tartóoszlopok (=ritmus, hangsúlyok) vannak összehányva, összetörve. Legyengült szervezetben pedig pusztítanak a kórokozók…gyenge a test, gyenge a lélek = lelketlen világ, lelketlen nyelv.

A lelkes nyelvnek igaz hangja pedig elnémulóban, mert nem szabályos, mert nem szalonképes, mert nem pasztörizált, mert nem színtelen és szagtalan.
Betûvé lapította a civilizáció úthengere, „haladás” nevében uniformizálta, s istenségnek kiáltotta ki a nyelvtanilag génkezelt tökéletességet, ezzel számûzve a kultúrából a még nem környezet-szennyezett tiszta hangot, mely minden ember isteni ajándéka az önkifejezésre, s minden embernek kis részvénye a világ teljességéhez, akármint a cseppnek is tulajdona maga a tenger.
E tengercsepp-valónk pedig oda való, ahol volt,- holt nem volt -, volt egy föld, s e földön szólt a muzsika, mely egy nyelv beszédhangja volt.
Telt-múlt az idõ, s e nyelvbõl korszerûtlenség diagnózisával kiszivattyúzták a vérét (színeit, próza-dallamát, ritmusát….), csak azt tartván belõle értéknek, ami leírható, ezt lobogtatják, s kurjongatják, hogy mentsük meg a magyar nyelvet! Ezt? Minek? Csúf, mint az éjszaka.
Mint a boszorkány lánya, aki királylánynak öltözött, és a becsapott, igazi királylány elment földet túrni, arcát nap kiszítta, keze munkás, ruháját megtépték, háború összetörte…, „bunkó paraszt” szólt az új idõk ítélete, ahelyett, hogy régi díszét, méltóságát, koronáját visszaadták volna, azt mondják, hogy buta és csúnya és mûveletlen, rádióba, tévébe – ugyan! - be se teheti a lábát, csak bohózatokban mutogatják, megbélyegzik õt az iskolában, kirekesztettek között Õ a legkirekesztettebb – pedig õ a mi édes Babbánk, kinek minden szava igazgyöngy, mert füvek-, fák-, hegyek zenéjétõl ered az õ nyelve a TÁJNYELV.
Õ az, ki idáig elcipelte kincseinket valami réges - rég  volt világból, aki megmentette, aki megtartotta, s õ szülte a királyfit, aki te vagy, s aki szégyelled anyád nyelvét.  

Papoljuk naphosszat: örökségvédelem, öntudatra-ébredés, kultúrkincsek megbecsülése.., vannak nagyszerû régészeti törvényeink, pár száz éves cserepekre vadásznak – csak a több ezer éves igazi anyanyelvtõl mentsen meg az Úristen? Siratjuk a magyart, de a bartóki út nekünk már túl sáros,  pedig csak onnan építhetünk saját újat.
Nincs fülünk a hallásra, hogy észrevennénk: a média-méreg kihipózza a nyelv ragyogását, rászoktat a hamis beszédre – s e lélektõl sterilizált nyelv  bizony nem viszi át a szerelmet  (egész alap-kultúránkat) a túlpartra.
De minek a lélek, ha van információ?
Mûtejhez mûnyelv illik, „kommunikációhoz” hazug nyelv illik, média-sztárhoz meg nyaktörészeti nyelvtanszabály-mutatvány illik (miszlikbe robbantott mondatokkal, nyökögéssel cinkelve).
E példát vagy követjük – mert „a nyelv nem romlik, csak változik”, amint a túró is idõvel csak megzöldül. Tessék visszaadni a tájnyelvek tisztességét és becsületét!

Tessék megfürödni e TISZTA FORRÁSBAN!

Tessék elfogadni, hogy ez a magyar mûveltség alapja! Ezt elhagyva felmérhetetlen kincseket vesz(ítet)tünk, magyarságot, múltunkat (avagy segítünk másokévá értelmezni), más nyelvek hangi példáinak teret adva, elvesztjük a mindenkori nyelvújítás saját hangú alapját.

Tessék végre elfelejteni az elõítéleteket, s tiszteletet adni a nyelv szülõanyjának!